Világörökségi helyszínek: február 2024

Vallónia főbb bányatelepei

Vallónia főbb bányatelepei 2012 óta az UNESCO négy helyszínt magába foglaló kulturális világöröksége Belgiumban. A Hainaut és Liège tartományokban fekvő Grand-Hornu, Bois-du-Luc, Bois du Cazier, és Blegny-Mine telephelyek Európa legkorábbi és legnagyobb szénbányái közé tartoztak, egyben a 19. század eleje és a 20. század második fele közötti belga szénbányászat legjobban megőrzött területei. A négy helyszín számos műszaki és ipari emléket őriz mind a felszíni, mind a földalatti szénbányászatról, a bányákhoz kapcsolódó ipari építészetről, továbbá a munkáslakások és a bányavárostervezés kialakulásához kapcsolódó társadalmi és emberi értékekről. A vallon szénmedence bányái az ipari forradalom emblematikus elemei az európai kontinensen.

Vallóniában egykor több száz szénbánya működött, legtöbbjük infrastruktúrája kisebb-nagyobb mértékben megsemmisült. A világörökségi emlékek közé az a négy telephely került 2012-ben, amelyek a legjobb állapotban fennmaradtak és ahol a bányaipar 19. és 20. század fejlődésének teljes folyamata végigkövethető: az európai ipari forradalom korai emlékeitől egészen az ipar és a város integrált együttesének utópisztikus építészetéig. Ez a négy vallon szénbánya az ipari forradalom technikai, társadalmi és városi innovációinak példaértékű bizonyítéka, amely hozzájárult ahhoz is, hogy Belgium a tömegiparból származó interkulturalizmus egyik legfontosabb helyszínévé vált.

Belgium egyetlen jelentős természeti kincse az Ardennek hegyei alatt található szén és vasérc volt, amelynek bányászata az ipari forradalom idején robbanásszerű terjeszkedésnek indult. A 19. század elejére a bányaipar és a szénre támaszkodó nehézipar képezte Belgium gazdaságának alapját. A bányászat és ipari terjeszkedés nagy része egy 170 km hosszú, 3–15 km széles földsávban, az "ipari völgy"-ben (franciául: sillon industriel) folyt, ahol ma Vallónia legnagyobb városai találhatóak.

A 20. században a belga bányászati ágazat hanyatlásnak indult, mert a bányák könnyen kitermelhető részei ekkorra már kimerültek, és a munka egyre költségesebbé vált. Bár a második világháborút követő időszakban kb. 100 000 bányászt foglalkoztattak Belgiumban, 1982-ben az utolsó vallóniai szénbánya is bezárta kapuit. A legutolsó szénbánya a flandriai Limburg tartományban 1992-ig működött. A világörökségi bányatelepek az egykori sillon industriel részei voltak. Ma mindegyik múzeum, ipari műemlék.

A négy bánya:

Grand-Hornu
Bois-du-Luc
Bois du Cazier
Blegny-bánya

Bois-du-Luc

2024. április 4.

2024 tavaszán jártam Belgiumban, akkor látogattam meg a Bois-du-Luc bányát La Louviére-ben.

Bois-du-Luc Európa egyik legelső szénbányája volt La Louvière mellett, a vallon szénmedence szívében. A területen 1685-ben indult meg a szénkitermelés, amely az ipari forradalom idején robbanásszerű terjeszkedésnek indult. Az egykor hat aktív aknával működő bányaterület és a bányászváros – ami részben ma is lakott – az ipari paternalizmus egyik legjelentősebb fennmaradt példája Belgiumban. A Bois-du-Luc bányatelep a 19. és 20. század derekán alkalmazott mérnöki tudomány minden oldalát tükrözi, műszakilag és társadalmilag egyaránt: a gőzgép bevezetésétől a teljes és autonóm munkásfalu modelljének felépítéséig, a technológiai forradalomtól a társadalmi szerveződés forradalmáig. A komplexum 1983 óta ökomúzeumként működik, szerepel az Ipari Örökségek Európai útvonalán és egyike annak a négy vallon bányászati helyszínnek, amely az UNESCO világörökség része.

Története

Nincs arra vonatkozó pontos adat, hogy Bois-de-Luc területén mikor kezdődött a külszíni szénkőfejtés, ám arra már van, hogy 1685. február 14-én alakult meg a Société du Grand Conduit et du Charbornage de Houdeng bányatársaság, amelyet három bányászmester, két kereskedő, két polgári ügyvéd és a földterület birtokosa lord Joseph-François le Danois de Cernay alapított. Bár a társaság idővel átalakult (1807-től Société Civile Charbonnière, majd 1936-ban Société Anonym) a kitermelés egészen 1973-ig tartott. 1698-ban a Bois-du-Luc-ben bányászott szenet több mint ötven községben értékesítették. Újabb járatok megnyitását tűzték célul, és a második akna kiépítése 1727 és 1745 között folyt. A társaság igen innovatív volt, folyamatosan felhasználta a kor legújabb találmányait: mérnöki újításokat vezetett be az egyes bányászati problémák – mint az aknába betörő víz elvezetésének – megoldására, és a kitermelés hatékonyságának fokozására. 1779-ben a társaság tűzoltóautóval szerelte fel a Bois aknát a víz kiürítésére. Később az angol Thomas Newcomen által kifejlesztett gőzgépet használták, amellyel 112 méter mélyről szivattyúzták a vizet. Ez a sikeres megoldás utat nyitott a berendezések folyamatos korszerűsítése felé: Watt-gép, felvonóaknák, csákánykalapácsok, elektromosság stb. 1804-ben már síneket építettek az egyes aknák összekötésére. 1831-ben De Ridder építőmérnök egy komplex lóvontatású vasúti tervet nyújtott be, amely a keleti szénbányákat a Mons-csatornával köti össze. 1842-ben a Bois-du-Luc szénbánya megvásárolta az első gőzmozdonyt. 1846-ban a Társaság megnyitotta a Szent-Emmanuel aknát a Thiriau bal partján. Ez a járat az egyik legvirágzóbb szénlelőhelynek bizonyult. Mint minden szénbánya, Bois-du-Luc is rendszeresen szenvedett baleseteket. Az egyik legsúlyosabb eset 1885. december 10-én történt, 9 bányász fulladt meg a Szent Patrik aknában keletkezett tűz miatt. Az 1930-as években a vállalatot is elérte a válság. 1931-ben a nyereség több mint 85%-kal esett vissza, 1932-ben pedig már nem volt. 1935-ben a közel 4000 dolgozót foglalkoztató cég Société Anonyme néven átalakult és a gazdasági helyzet stabilizálódott. A háború után rövid fellendülési periódus következett, de mint a legtöbb belga bányászati a cég Bois-du-Luc sem volt nyereséges. Aknáiból 1953-ban 574 350 tonna szenet termeltek ki. A hanyatlás jelképeként 1959-ben a Szent-Emmanuel akna leállította tevékenységét. 1961 után a dolgozók száma 3000 fő alá esett és évről évre csökkent, majd 1973. június 15-én a bánya bezárt.

A munkásváros

A munkaerő professzionalizálása és a kitermelés hatékonyságának további növelése érdekében a vezetőség összevonta a termelési telephelyeket és a lakóterületeket. 1838-ban a bányatársaság városépítésbe kezdett, hogy lakhatáson keresztül idevonzza a munkaerőt, amely a Saint-Emmanuel járat megnyitása miatt egyre sürgetőbbé vált. Bois-du-Luc átvette a Henri De Gorge által Grand-Hornuban alapított városi komplexum ötletét és azt az utópisztikus felfogást, hogy a munkások életminőségének javítása hozzájárul a profit növeléséhez. A bánya mellé épült kisváros – más néven Carré du Bois-du-Luc – 162 munkásházból áll, amelyek 1838 és 1853 között épültek. A két hektáros kerületen kialakított homogén házegyüttes, trapéz alakban, négy utcával négy részre osztva helyezkedik el. Ezeket az utcákat a bányászati hagyomány szerint az égtájakról nevezték el: észak, dél, kelet és nyugat. Minden családnak megvolt a maga kényelme, sőt még kertje is. Ezt követően a vezetőség olyan szolgáltatásokkal is ellátta a várost, amelyek biztosították a dolgozók jólétét és helyhez kötöttségét. A munkások a helyi élelmiszerboltban vagy a hentesnél vásárolnak, de épült sörgyár, malom, kávézó, pazar községháza, park és kioszk. Iskolák és könyvtárak működtek, 1861-ben a hospice ház, 1909-ben a kórház és 1905-ben a Szent Borbála templom elkészülése tette teljessé a munkások életét, ebben az elszigetelt városban. Zenekar, pelota (labda), torna, futball, kertészeti liga biztosítja a szabadidős tevékenységeket, és olyan kényelmi szolgáltatások is működnek, mint az elektromos áram (az első város volt, amely elektromos világítást kapott Belgiumban) a folyóvíz és csatorna, vagy a takarékpénztár. Építészeti stílusukat tekintve a munkásházak, a két kút és a műhelyek tömör, egyszerű épületek, neoklasszikus stílusban épültek. A szimmetria rendet és homogenitást teremt – a munka és a magánélet fúziójának térbeli kifejeződése. A templom, a hospice, a kórház (tervezőjük: Nicolas Pourbaix építész), az elektromos állomás és a guillotine ajtók eklektikus stílusúak.

Helyreállítás és bővítés: az ökomúzeum

1973-ban a Bois-du-Luc bányatelep közel 300 évnyi tevékenység után végleg bezárta kapuit. A régió kezdetben az ipari komplexum lebontásán gondolkodott. 1974-ben a város lakossága bizottságot alakított, hogy küzdjenek lakásaik felszámolása ellen, és elérjék, hogy Bois-du-Luc állami tulajdonba kerüljön. A civil tiltakozás támogatására Robert Pourbaix abbé létrehozta a GABOS-t (Groupe d'Animation Culturelle de Bois-du-Luc) és kidolgozta az örökség fejlesztésének gondolatát. 1983-ban Jacques Liébin történész megalapította az Ecomusée du Bois-du-Luc (Bois-de-Luc Ökomúzeum) nonprofit szervezetet a terület megmentéséért és újra hasznosításáért azzal a céllal, hogy népszerűsítse az ipari örökség tárgyi és immateriális aspektusait, valamint erősítse a terület tudományos és turisztikai fejlődését. 1994-ben a Bois-du-Luc Ökomúzeum nonprofit szervezet megkapta a FEDER Alapot, amely támogatást a helyszín felújítására és az egykori Szent-Emmanuel akna környezetében egy hatalmas múzeumi tér kialakítására fordította. 2012-ben Bois-du-Luc az UNESCO Világörökség része lett három másik nagy vallóniai bányászati helyszín – Grand-Hornu, Blegny-bánya és Bois du Cazier – mellett. 2018. március 16-án a szervezet “Bányászati és Fenntartható Fejlődési Múzeum” néven átalakult. Azóta múzeumi és turisztikai tevékenységét két közös tengely köré összpontosítja: a bányászattörténet és a fenntartható fejlődés.

Fél kettő után szálltam le a buszról La Louviére város Jobrette nevű megállójában. Kb. 15 perc séta után értem a bánya bejáratához, közben lefényképeztem a Szent Borbála templomot.

Église Sainte Barbe

A templom belseje

(A kép forrása: Eglise Sainte-Barbe Bois-du-Luc / Houdeng-Aimeries (La Louvière) - Fedezze fel ezt a nyitott és barátságos épületet | Nyitott templomok)

Innen néhány percre áll a Carré du Bois-du-Luc, vagyis ez a különleges, trapéz alakú lakótelep, amelyet 1838 és 1853 között építettek a bánya dolgozóinak. A 162 ház, amelyek mindegyikéhez egy kis kert is tartozik, neoklasszikus stílusban épült, volt itt iskola, könyvtár, sörgyár, kórház: minden, amire a munkásoknak szükségük volt. Tulajdonképpen egy város a városban, a legmodernebb kényelmi szolgáltatásokkal felszerelve, itt működött először elektromos világítás Belgiumban! Végigsétáltam a krémszínű, teljesen egyforma házak között (ez nem múzeum, ma is mindegyikben laknak, a legtöbb szociális bérlakásként működik), és megérkeztem a bánya főbejárata elé.

Rue du Midi

Már ott is álltam a bánya bejáratánál, a kapun belül egy óriási, füves terület, körülött az egykori bánya épületeivel. Az egyikben működött a látogatóközpont, megvettem a jegyet, kaptam egy térképet, (egy laminált műanyag lapot, amin számokkal jelölték az ajánlott útvonal egyes állomásait), elmagyarázták, hol mit lehet látni, és a végén kaptam egy kódot, amivel majd ki kell nyitnom egy ajtót, ami a bányába vezet. Először azt hittem, viccelnek, de a hölgy többször is a lelkemre kötötte, hogy miután bementem, mindenképpen csukjam be magam után az ajtót. Kicsit kísértetiesen hangzott, hogy egyedül kell majd bemennem a bányába. (Bár gyönyörű, napsütéses idő volt, nem hemzsegtek a turisták a bányában, alig volt ott valaki rajtam kívül.)

A Szent Emmanuel akna kapuja

A bánya főbejárata

A bányaterület

Először a főépületben berendezett múzeumot jártam végig, megnéztem az igazgató irodáját, a telefonközpontot, az irodát, ahol a munkások megkapták a bérüket,

Bejárat a múzeumba

Az igazgató irodája

Telefonközpont

A bánya makettje, balra a trapéz alakú lakótelep

Követve a térképen bejelölt útvonalat, kimentem a bejárat elé, és megnéztem az igazgató egykori otthonát, egy szép villát, pont szemben a lakótelep főutcájával.

Az igazgató háza

Kilátás a munkások házaira a villából

Ezután végigmentem a Rue Saint-Emmanuel-en, egyik oldalon a lakóházak, másikon a bánya kerítése. Miután bejutottam a kapun, egy újabb, fűvel borított udvarra értem, innen nyílt a Szent Emmanuel akna bejárata, amelyet a magammal hozott kóddal kellett kinyitnom. Gondosan behúztam magam után az ajtót, aztán felfedeztem a területet.

Rue Saint-Emmanuel

A Szent Emmanuel akna bejárata

Balra az akna bejárata, jobbra a házsor

Bejárat

Na, itt kellett a kód!

Szent Emmanuel akna

Bányagépek az udvaron

A bánya kerítése mögött a lakóházak

Bent egy nagyon ötletes, informatív és szórakoztató kiállítás várt, egy csigavonalban kanyargó rámpán kellett végigmenni, a tárlókban kiállított tárgyak, fotók és rengeteg információ segítségével képet kaptunk egy bányász mindennapi életéről: egy Florent nevű bányász egy napját kísértük végig, 1922. május 19-én, onnantól kezdve, hogy felkelt, elindult a bányába, munka után felvette a heti bérét, dolgozott kicsit a kertjében, este zenekari próbája volt, elment sörözni, kártyázni, aztán hazament, együtt tanult a gyerekével, megbeszélte a feleségével, hogy Dinant-ba mennek kirándulni (én is voltam ott 7 éve, gyönyörű!!), aztán lefeküdt aludni. Miközben végigjártuk Florent-nal a nap különböző állomásait, rengeteg mindent megtudtunk a bányászatról, a gépekről és szerszámokról, az akkori életről, a lakásokról. Ez utóbbiak 9 méter szélesek voltak, eredetileg egy pince, a földszinten két helyiség és egy szénapadlás tartozott hozzájuk, majd 1880-ban hálószobákat alakítottak ki az emeleten, 1916-ban pedig a ház hátsó részéhez egy konyhát építettek. A homlokzatot hagyományosan sárgára vakolták, az ablakkeretek fehérek, az ajtók pedig zöldek. A lakók nagyon alacsony lakbért fizettek, de volt egy feltétel: aki elveszíti a munkáját, ki kell költöznie.

Florent egy napja

Indulok fel a rámpán

Az akna története

Szerszámok

Hordágy

A telep kútja

Elkísértük Florent-t a lámpaterembe, ahol a műszak kezdetén megkapta a bányászlámpáját. Cserébe le kellett adnia egy fém bilétát egy számmal, amit felakasztottak a lámpa helyére, így mindig pontosan nyomon tudták követni, ki van lent az aknában. A lámpáknak két feladata volt: a világítás mellett a biztonságról is gondoskodott: jelezte, ha a levegőben a gáz mennyisége a veszélyes 4%-os határérték fölé emelkedett.

Lámpaterem

Bányászlámpák

Ezután elkísértük Florent-t a lifthez, ami levitte a bányászokat a föld alá. Egy fényképen látszott, milyen szűk helyen, egymásnak préselődve mentek le az aknába.

A bányászokkal együtt én is egyre mélyebbre mentem a föld alá. Miközben olvastam az információs táblákat, át tudtam érezni, milyen lehetett a sötétben, zajban, a sokszor alig 70 cm magas tárnákban dolgozni. Kicsit ijesztő volt, hogy egyedül voltam az épületben, sötét volt és visszhangzott, még a fotózással járó kattanások is kísértetiesek voltak a nagy csendben, ezért levettem a telefon hangját. Bár nekem nem kellett dolgoznom, és nem is voltam veszélyben, de azért fellélegeztem, amikor újra feljöttem a napfényre.

A mélybe vezető lift

Indulás a föld alá

Megnéztem a zuhanyzó és öltöző helyiségeket, majd a szivattyútermet, ahol a maga korában modernnek számító gépekkel gondoskodtak az aknák víztelenítéséről. Az egyik teremben játékokat helyeztek el a gyerekek számára.

Szivattyúterem

Ezután kijöttem a Szent Emmanuel aknából, visszamentem a főépület udvarára, megnéztem a körülötte álló épületekben berendezett kiszolgáló helyiségeket, műhelyeket, ahol a bányában használt eszközöket, berendezéseket, szerszámokat gyártották és javították.